A Willendorfi Vénusz
A Willendorfi Vénusz

A művészettörténeti, és egyéb kulturális forrásokból tudható, hogy a különböző korszakoknak megvoltak a maguk a
szépségideáljai. Az utóbbi ötven évben azonban a nőideál a magas és karcsú, a
férfiideál pedig az izmos és kisportolt megjelenést favorizálja. Az ideálokkal
való azonosulási vágy általános jelenség, amit ügyesen használnak ki a
szépségiparban érdekelt szakemberek.

Az legelső szélesebb körben ismert szépségideál a milói Vénusz-szobor, amelynek telt alakja és széles csípője még
arról árulkodik, hogy a telt, mai szemmel már akár kövérnek titulált női
megjelenés volt az ideális. Az ókorban valóban ez volt a férfiak által szépnek
tartott, nők által irigyelt alkat.

Később, a középkorban is inkább a teltebb női formákat tartották szépnek, ami elsősorban az aktuális társadalmi és környezeti
tényezőkre vezethető vissza. A gyakorta előforduló fertőző betegségek korában a
beteg, legyengült szervezetnek több esélye volt a betegségek elleni küzdelemben,
ha volt miből roborálódnia, azaz rendelkezett zsírtartalékkal.

A magas csecsemőhalandóság idején a teltebb nőkre a termékenység szimbólumaként
tekintettek. Még a II. világháborúban is a termékenység számított a legfontosabb
szempontnak. A férfiak a fronton harcoltak, miközben a nőknek egyrészt
reprodukálniuk kellett a katonákat a haza szolgálatában, illetve a nyakukba szakadt
többletmunkát is nekik kellett elvégezniük. Nem csoda hát, ha az egészséges,
kiváló fizikai kondíciót sugalló, teltkarcsú nőket részesítették előnyben.

Kovács Rhewa Andrea